2022. február 1., kedd
A Volvo anyadisznója
Art deco és military egyesül az egyik legfurcsább Volvóban, amelyik majdnem megteremtette a szabadidő-autók kategóriáját úgy hat évtizeddel ezelőtt.
Léteznek háromtonnásnál sokkal nehezebb Volvók is, csak azokon vagy több tucat ülés van, vagy több tucatnyi raklappal teli félpótkocsit vontatnak, vagy sárgára vannak festve, és munkavédelmi sisakban szokás beszállni. Ez viszont nem ilyen. Közelítsünk talán a méretek felől! négy méter hetven hosszú – alig rövidebb nála egy V60-as. Tíz centi híján két méter széles – szinte milliméterre V60-paraméter. Kétszáztizenöt centi magas – ez vagy egy V60-as teljes magassága a tetőboxára kötözött talicskára kötözött kisszekrénnyel a tetején, vagy
a svéd hadsereg számára az ötvenes években készített, Volvo teherautó-alvázra szerelt Volvo személykocsi-karosszéria, kevésbé ismert nevén Volvo Sugga, még kevésbé ismert nevén Volvo TP 21.
A sugga hindi nyelven papagáj, ám sem a hindi nyelv használata, sem a papagáj mint névadó nem lenne indokolt. Ellentétben a svéd megfelelővel, ami kocát jelent, és egészen találó egy ennyire drabális, nem épp fürge mozgású jelenséghez.
1953 és 1958 között, mindössze 720 darab készült belőle, így annak ellenére nagy ritkaság, hogy a svéd hadseregnek szerencsére az ötvenes évek óta nem kellett nagyon háborús fronton járműveket vesztenie. Pusztítást inkább a hadrendből kivonás után a polgári kókányolás okozott, az idő vasfoga beletört volna a karosszériába, a lemezvastagság olyan, hogy valószínűleg egy újkorában víztartályba merített Sugga sem lett volna képes még átrozsdásodni.
De kezdjük az elején. A Sugga előtt is létezett katonai Volvo, azt TPV-nek hívták, 1944-től két évig gyártották, egészen hasonló elv szerint: a PV 801-es taxi lemeztetejét vászonra cserélték, hogy lehetővé váljon a légi megfigyelés, az egészet pedig egy Volvo teherautó összkerekes vázára építették.
Ehhez képest nagy fejlődés volt a TP 21. Bár ugyanúgy egy taxi a felső része – a PV 831 – és egy összkerekes teherautó az alsó, a nagyobb kerekek miatti nagyobb hasmagasság és jobb úttartás, a mindkét tengelyre szerelt differenciálzár és a rövidebb tengelytáv miatt a terepen is meggyőzőbb teljesítményt nyújtott, és manőverezni is könnyebben lehetett – a hadászatban mindkettő jól jöhet.
A Volvo úgy gondolta, hogy más országok is érdeklődnek majd a rádióskocsiként használt Sugga iránt, és lehet, hogy ez így is volt, az viszont biztos, hogy végül csak a svéd hadsereg használta, az idegen nyelvre fordított prospektusok pedig a gyűjtök kincseivé váltak. Civil vásárlókra is számítottak, nekik kombi karosszériát szántak, ami ma biztossiker-recept, sorozatgyártás híján azonban nem derült ki, az ötvenes években is az lett volna-e egy igazi terepre is alkalmas szabadidő-autó.
A Suggánál nyitott tető helyett tetőablakra egyszerűsítették a megfigyelési lehetőséget, a szellőzésre viszont volt ennél hatékonyabb módszer, a felhajtható szélvédő. Az utasoknak persze nem a kényelme, hanem a túlélést jelentő mobilitása volt elsődleges, ezért rendes terepjáróhoz méltóan meredeznek a karok a két első ülés között, kapcsolható 4×4 és felező is van.
Egy bájos és egy csodaszép részlete van a műszerfalnak: az egyik a középső hamutartó, amit a taxióra helyére szereltek, ezen a képen látszik, hogyan funkcionált a személytaxi változatban:
A másik pedig a műszeregység gyönyörű art deco tipográfiája, ami szintén a taxiból származik, és a világ katonaijármű-gyártásának átfogó ismerete nélkül is megajánljuk neki a Világ Legművészibb Katonaijármű-részlete kitüntetést.
Gyárilag 3,67 literes, kilencven lóerős sorhatos motort szereltek a Sugga orrába, ma már viszont ilyet csak elvétve találni a megmaradt példányokban. Hely volt, a V8-as hang nagyon illik a karakteréhez, ilyen blokkat kapott a legtöbbjük, de egy lengyel cég például elektromos ablakemelőket és légkondit is épít a felújított Suggákba, ezzel még furcsább öszvért képesek létrehozni az eredetinél is.
Sugga-hirdetések nem feszítik szét a használtautó-oldalakat, de nem reménytelen találni egyet, ha valaki a már vele összehasonlított V60-asnál olcsóbban akar egy jobb terepképességű, sokkal egyedibb Volvót magának.
Tudtad, hogy a Dakar Ralit valójában Csepelen találták fel?
Gyári Csepelek és Ikarusok 20 ezer kilométeres útja kő- és homoksivatagban. Egy hihetetlen túra 16 évvel a Dakar előtt.
A "Piros villám" valahol afrikában...
Fotó: Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós
A Dakar Rali a terepautózás legrangosabb és legkeményebb versenye, ahol a pilóták úttalan utakon száguldanak óriási távolságokat (a legrövidebb táv 5, a leghosszabb 15 ezer kilométer volt). Ráadásul mindezt 1979 óta teszik folyamatosan, noha mára a név csupán védjegy, és nem Dakarból indulnak az autók, sőt a verseny nem is Afrikában folyik. Egyedülálló, nem? Nos nem igazán, hiszen Cseepel-sziegetn már 1963-ban kitaláltak egy 20 ezer kilométeres, Dakarból induló, afrikai túrát, igaz csak a leendő vevők kegyeiért harcoltak a nyugati gyártókkal...
Mert bizony ezek a megátalkodott haszonjárműgyárak éppen kiélezett versenyt folytattak az afrikai kontinens motorizálásáért. Javítóműhelyek hálózatát készültek kiépíteni, hogy a helyi cégek és intézmények biztosan tőlük vásároljanak buszokat és teherautókat, lévén más szervizelési lehetőség nem volt adott. Az export azonban a Csepel és az Ikarus számára is igen fontos volt, így megszültetett az a Nyugat-Afrika Expedíció ötlete. Igaz, hogy a Csepel már 1956-ban vezetett egy túrát a tibeti fennsíkon, ám a mostani terv jóval grandiózusabbra sikeredett.
A 20 ezer kilométeres útvonal
Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós
A megmozdulásnak több célja is volt. Tesztelni akarták a trópusi, sivatagi klímára és az úttalan környezetbe tervezett megoldásokat, légszűrőket, alkatrészeket. Emellett meg akarták ismertetni a helyi döntéshozókkal a két márka termékeit. Házhoz vitték nekik a bemutatót!
A nem mindennapi túrára négy járművet, két Csepel teherautót (ÁMG felépítményes 450, D-344 terepjáró) és két Ikarus buszt (630, 311) készítettek fel. Bár a Dakar Ralikon dollár tízmilliókat ölnek a járművek átalakításába, Szigetszentmiklóson és az Ikarusnál szinte semmit sem változtattak a szériagyártmányokon, némi trópusi felkészítést kivéve. Minden autó szúnyoghálót és ventilátort, nagyobb hűtőt és trópusi szűrőt kapott, míg a Csepel műhelykocsi (ÁMG-450) dupla padlót viselt a vezetőfülkében, hogy a kipufogó hője ne legyen olyan zavaró. A terepjáró Csepel hatalmas külső légszűrővel és dupla, jobban hőszigetelő tetővel lett gazdagabb.
Az "expedíciós" Csepel D-344
Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós
Az Ikarus 630 hőszigetelt víztartályt és mosdót kapott, de ezzel végére is értünk az átalakításoknak. A kocsik többi része teljesen gyári volt, mint a körúton szolgáló társaiké (kivéve persze, hogy mindenhová póttartályokat és csomagtartókat szereltek rájuk, a két busz pedig dugig volt élelmiszerrel.
Mindegyik kocsiba jutott vízkészlet, vontatókötél, orvosság, kígyócsípés elleni szérum, valamint hídépítésre alkalmas deszka. Ez utóbbira szükség is volt, bár az esetek többségében keréken keltek át a megáradt folyókon, melyek elsodorták a hidakat. Ilyenkor a terepjáró Csepel húzta át azokat a kocsikat, melyek elakadtak a vízben vagy süppedős parton. Az átkelések helyét is a terepjáró (piros villámnak becézték) derítette fel. Ilyenkor egy partmenti fához kötözték és a csörlőjével engedte bele magát a vízbe. A helyiek több helyütt kinevették a városi buszokat, melyek a folyó felé közeledtek, ám a túlparton már elismerés és taps fogadta őket!
A főszereplők balról-jobbra: Csepel ÁMG-450, D-344, Ikarus 311 (félig a fa mögött) és 630
Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós
Az expedíció résztvevői Varga János, Badacsonyi János, Moldován Tibor és Tóth Mihály (a Csepel Autógyár szerelőtechnikusai, próbamesterei) Körmendy Ágoston, a gyár kísérleti üzemének vezetője és Pallér György, a MOGÜRT (nemzetközi kereskedelem) afrikai megbízottja voltak. Ők az éjszakákat általában a négyszögben felállított karaván autóinak tetején töltötték, hogy védekezzenek a rovarok és a vadak ellen. A kíváncsi – és enyveskezű - majmokat és a hiénákat a tűzoltó palackokkal űzték el.
A nagy expedíció bőségesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen az egyszerű is rendkívül strapabíró szerkezetek minden helybélit meggyőztek a tudásukról. Az 1963. március 31-én Dakarból indult túra végül 184 napig tartott és a végállomáson, Accrában már komoly tömeg fogadta a négy kocsit. Az afrikai lapok folyamatosan nyomon követték az eseményeket, így meglepő módon ott többet tudtak az eseményekről, mint itthon, ahol a lapok alig foglalkoztak az eseménnyel. A sikeres expedíció után a két cég komoly mennyiségű megrendeléssel lett gazdagabb, így abban az időszakban számos Csepellel és Ikarussal lehetett találkozni Afrika nyugati részén.
Az Ikarus a sikeren felbuzdulva még abban az évben, vagyis 1963-ban elindított egy hasonló expedíciót a Szovjetunióba is, amikor Ikarus 55 Lux típusú buszokkal járták be a tagköztársaságok nagy részét. Mindkét cég hamar rájött, hogy a prospektusok nyomtatása helyett jóval hatékonyabb, ha mindenki a helyszínen látja mire is képesek a felajánlott portékák...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
