Harcok Magyarországon

A frontvonal privát felvétele nagyon ritka. Még figyelemre méltóbb a felvétel, amelyet az alábbiakban mutathatunk be. Felvételek a visszavonulási csatákról 1944/45 télen, a Nagy-Németország hadosztály tisztje által.

Josephine Baker

 Joséphine Baker, született Freda Josephine McDonald (Saint Louis, Missouri, 1906. június 3. – Párizs, 1975. április 12.) afroamerikai származású francia énekesnő, táncosnő, előadóművész. 1937-ben lett francia állampolgár.

Becenevei az angolban a „Bronz Vénusz” (Bronze Venus), „Fekete Gyöngy” (Black Pearl), és a „Kreol Istennő” (Créole Goddess) voltak. Franciaországban őt mindig „La Baker”- ként ismerték.

Baker volt az első afroamerikai nő, aki egy jelentős filmben játszott főszerepet. Ismert volt még a Civil Rights Movement (emberjogi mozgalom) támogatásáért az Egyesült Államokban (1968-ban Coretta Scott King a mozgalom vezetését ajánlotta fel, de Martin Luther King Jr. meggyilkolása miatt nem fogadta el); a francia ellenállás segítéséért a második világháború alatt kitüntetést kapott, így ő volt az első amerikai születésű nő, aki megkapta a legmagasabb francia katonai érdemrendet, a Croix de Guerre háborús keresztet.

 Az amerikai születésű Josephine Baker a francia ellenállásnak kémkedett Franciaország német megszállása alatt. A feljegyzések szerint a híres táncosnőt az ellenállók a párizsi csatornarendszerben tanították meg lőni.

Freda Josephine McDonaldként született 1906. június 3-án, kelet St. Louisban, Illinois államban, Carrie McDonald lányaként. Valódi etnikai háttere ismeretlen. Apja személyazonosságát a történészek vitatják. Mindazonáltal nagy az eshetősége annak, hogy Eddie Carson varietédobos volt az, de Jean-Claude Baker életrajzában így ír erről:
" … ismert volt az apja (anyakönyvi kivonaton), egyszerűen, mint >>Edw<< … Úgy gondolom, Josephine apja fehér volt… az emberek St. Louis-ban azt beszélték, hogy egy német családnak dolgozott (Josephine anyja, akkortájt mikor terhes lett). (Carrie) hagyta, hogy az emberek azt gondolják, hogy Eddie Carson az apa…. (de) Josephine jobban tudta."

Édesanyját, Carrie-t 1886-ban fogadta örökbe Richard és Elvira McDonald, Little Rock-ban, Arkansas államban. Ők mindketten afrikaiaknak és bennszülött amerikaiaknak a leszármazottai voltak.

Josephine 12 évesen kimaradt az iskolából, és 13 éves koráig elindította a pályafutását táncosként és utcai előadóművészként. 15 évesen csatlakozott a St. Louis-i kórushoz. Később New Yorkban egy revü-csapatban kezdett táncolni.

Ez a csapat "Revue Negre" néven lépett fel Párizsban, ahol Josephine hamar kitűnt az együttesből és hatalmas szólókarriert futott be.

Menedzsere 10 évig egy, a családját Joséphine kedvéért elhagyott olasz arisztokrata, Pepito Abatino irányította, ez alatta 10 év alatt együtt is éltek. 1928-ban kétszer is járt Budapesten, harmadszor 1957-ben.

Gyermeke nem lehetett, többször elvetélt, ezért 1947-ben elhatározta, hogy gyermekeket fogad örökbe a világ minden részéről, feketét, fehéret, sárgát, rézbőrűt, arabot, zsidót..., összesen tizenkettőt, ahogy ő nevezte, a szivárványcsaládot. Mindegyik gyermekét eredeti hite, vallása alapján nevelte, bebizonyítandó, hogy szeretetben élhet együtt minden ember, fajtól függetlenül: a rasszizmus nem velünk születik, hanem tanuljuk.

Sokáig a Dordogne megyei Milandes kastélyban nevelte a gyerekeket és turistaközpontot létesített és visszavonult a színpadról, csak a turistaközpontban lépett fel. A vállalkozás nem járt sikerrel, így újra színpadra lépett (ekkor járt harmadszor Budapesten).

Élharcosa volt a faji egyenlőségnek, emiatt – különösen az USA-ban – rengeteg támadás érte és volt, hogy több százezer dolláros szerződési mentek füstbe politikai meggyőződése miatt.

68 éves korában lépett fel utoljára Párizsban a Bobino színházban (a felvétel a youtube-on megtalálható az egész revüről és ebben látható páratlan tehetsége a varieté világában), majd az egyik előadás után agyérgörcsöt kapott és néhány nap múlva meghalt.

„	A legszenzációsabb nő, akit valaha is láttam.	”
– Ernest Hemingway

Férjei

• Willie Wells (öntödei munkás), 1919)
• William Howard Baker (1920-23)
• Jean Lion (francia cukormágnás), 1937-38)
• Jo Bouillon (zenekari hegedűs), 1947-62)

Kapcsolatai

Baker nem csak férfiakkal, de nőkkel is tartott fent viszonyt. Ismertebb szeretői között voltak Colette, az író és Frida Kahlo, mexikói festőművész.

Záray Márta és Vámosi János

Sokaknak volt példaképe a Kádár-rendszerben a Záray–Vámosi házaspár, s nemcsak művészileg, hanem emberileg is. A sikert sikerre halmozó duó a táncdalénekesek első generációjához tartozott 1945 után, így ők voltak a korabeli celebek akkor, amikor ehhez még értéket kellett produkálni. Fülbemászó dallamaikkal csaknem fél évszázadon (!) keresztül folyamatosan szállították a jobbnál jobb melódiákat. Ezenkívül a házaspár olyan közvetlenséggel szólt a publikumhoz, hogy előadásaikon jóformán mindenki azt érezte: kifejezetten nekik énekelnek. Következzen ötven év sztorija dióhéjban, egy – daluk címével szólva – Homokórában lepergetve.

Az 1925-ös bicskei születésekor még Wéberként anyakönyvezett, eredetileg a Ganz-Mávag vasesztergályosaként dolgozó Vámosi János a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, a Nemzeti Színházzal szemben lévő EMKE kávéházban énekelt 1949 óta. Itt ismerkedett meg a nála egy évvel fiatalabb, tatabányai bányászcsaládból származó Záray Mártával, aki 1950-től volt ugyanott alkalmazásban. Amikor Záray Márta életében először meglátta a szőke, kék szemű, nem mellesleg gyönyörűen éneklő Vámosi Jánost, állítólag elkezdte mondogatni magában szinte mantraszerűen, hogy „Vámosi Jánosné, Vámosi Jánosné”. Merthogy ő már akkor eldöntötte, hogy a sármos énekes felesége lesz annak ellenére, hogy akkor még nem is ismerte őt személyesen. Nem kellett sokáig várnia, hiszen ugyanott dolgoztak, és a kollegiális viszonyból hamar szerelem lett. Három évig szerelmespárként jártak, amikor 1953. június 15-én Vámosi János meglepetésszerűen felhívta Záray Mártát. Nálad vannak a házassági bejelentkezési okmányok? Ez a kérdés volt tehát a nevezetes lánykérés, amire Záray Márta természetesen igennel válaszolt, hisz ezzel élete álma vált valóra. Nem is engedték el egymás kezét ezután, még a szigorú szocialista erkölcs számára is példás módon álltak egymás mellett a színpadon és az életben egyaránt.

A beteljesületlen álom

Érdekes módon egy ideig házasságkötésük után sem énekeltek duettet, noha ekkor már mindig egyazon színpadon léptek fel, csak felváltva. Ezt a „szokásukat” Záray elmondása szerint Szepesi György sportriporter tanácsára adták fel, mert ő ajánlotta figyelmükbe, és adta nekik 1957-ben az Ausztráliából hozott felvételt, az Úgy koppan az esőt, amellyel azonnal nagy sikert arattak. Innentől kezdve előszeretettel énekeltek együtt, a közönség nem kis örömére. (Szepesi György még egyszer szerepet játszott az énekespár életében: a Hungária című futballszurkolói himnuszban az ő hangját vágták be, amikor azt kiabálta, hogy „Góóóóól!”)

Az SS és a Hitlerjugend önkénteseiből úgynevezett Werwolf (Vérfarkas) -sejteket hoztak létre

 "A háború utolsó, legelkeseredettebb próbálkozásainak egyikeként, az SS és a Hitlerjugend önkénteseiből úgynevezett Werwolf (Vérfarkas) -sejteket hoztak létre, akik a szovjet partizánokhoz hasonló módon zaklatták volna a Szövetséges csapatokat. Ebben számítottak a helyi lakosság segítségére, akik élelemmel és szállással látták volna el a Werwolfokat. A szervezet vezetője Hans-Adolf Prützmann SS- Obergruppenführer volt. A jelentkezőket, egy Erkelenz melletti kastélyban képezték ki szabotázsra, gyújtogatásra, orvtámadásokra, robbanószerek és fegyverek kezelésére, kódolásra és dekódolásra. A közel ötezer kiképzett Werwolf ezután beszivárgott a hátországba, ahol feladatuk szerint gerillaharcot kellett folytatniuk a megszállók ellen a berchtesgadeni Sasfészekből kiindulva. A valóságban ezeket az egységeket, miután kiképezték, és valamilyen szinten felszerelték, és harcba vetették őket, a szövetségesek nyolc hónapon belül egytől-egyig felszámolták. A német vezetés által megálmodott Alpesi erőd sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, így nem volt központja a szervezetnek, ami vezetés nélkül magányos akciókkal nem sokat tehetett a feladata elvégzésének érdekében. A Werwolf-akciók nagy része éppen ezért máig ismeretlen. Nem lehet tudni mit követett el ez a gerillacsapat és mely akciók írhatók magányos ellenállók számlájára. Valószínűleg a legbiztosabban ismert Werwolf-akciók az alábbiak: Dr. Franz Oppenhoff, Aachen első Szövetségesek által kinevezett polgármesterének meggyilkolása. Egy lőszerraktár felrobbantása a szudétaföldi Ústí nad Labem-ben, melynek során közel 30 ember halt meg. A brémai amerikai rendőrkapitányság felrobbantása. Bár a Radio Werwolf, a mozgalom illegális adója rengeteg halálesetért és balesetért vállalt a felelősséget, ezekről később nagyrészt bebizonyosodott, hogy véletlen egybeesések voltak, vagy pedig közük sem volt a Werwolfok működéséhez. Ám éppen a háború végének zűrzavara és a Werwolf-szervezet partizán-jellege miatt nem lehet biztosan megállapítani azt, volt-e egyáltalán beleszólása ennek a szervezetnek a II. világháború európai kimenetelébe."