2015. március 12., csütörtök

Mohácsi csata 1526. / Videóért katt a posztra !

Szerző: Tarján M. Tamás

1526. augusztus 29-én szenvedett katasztrofális vereséget a Tomori Pál és Szapolyai György vezette magyar had I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) seregeitől. Mivel a csata után II. Lajos király (ur. 1516-1526) is életét vesztette, a kudarc következtében összeomlott a középkori magyar állam, az ország népének pedig egyszerre kellett elviselnie a két király versengésének és az oszmán hódításnak a nehézségeit.

A Jagellók uralkodásának 36 éve alatt Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) egykori erős és központosított birodalmából egy gyenge, széttagolt, ellentétektől feszített ország lett. A bárók II. Ulászló (ur. 1490-1526) idején drasztikusan komolyan leszűkítették a király mozgásterét, a gyermekkorban trónra lépő II. Lajos alatt pedig már közvetlenül az uralkodó befolyásolására törekedtek. Az 1520-as évek Magyarországát eközben belső törésvonalak szakították szét: bár a nemesek az 1514-es parasztháború során közös erővel szorították vissza a jobbágyságot középkori státuszába, az arisztokrata és köznemesi párt egymással is ádáz harcot vívott.

A Báthory István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda köré tömörülő ligák küzdelmének a tétje természetesen a fiatal király befolyásolása, és a másik oldal erejének letörése volt, ami mellett nem maradt idő és energia az ország valós problémáira. Bár Lajos fiatal kora ellenére meglepően erőteljesen próbált kitörni reménytelen helyzetéből, a nemesek és a szövetséges uralkodók – Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg és V. Károly császár (ur. 1519-1556) – érdektelensége, a Fuggerek pénzügyi nyomása mint megannyi béklyó tehetetlenségre kárhoztatta a királyt.

A helyzet pedig kezdett veszélyessé válni, hiszen az Oszmán Birodalom új szultánja, a fiatal Szulejmán az oly sok évtized óta sikeresen ellenálló Magyarország meghódítását tervezte. A királyság katasztrofális helyzete aztán az 1521-es török hadjárat után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hiszen a végvárrendszer kulcsa, Nándorfehérvár úgy esett el, hogy Lajos hadai még csak el sem indultak felmentésére, később pedig anélkül oszlottak fel, hogy megpróbálták volna visszafoglalni az erődöt. Az arcpirító 1521. évi vereség néhány hónapra ugyan felkeltette a rendek lelkiismeretét, de egészében véve a torzsalkodás később is fontosabb maradt a határok védelménél. 1526-ban a történelem sok szempontból megismételte önmagát, de a tét és a veszély ekkor már sokkal nagyobb volt.

II. Lajos udvara a Mohács előtti hónapokban számos figyelmeztetést kapott a készülő török hadjáratról: a Budára menekülő szerb Bakics Pál már 1525 végén hírt adott a Porta tervéről, de az európai nagypolitika fejleményei is valószínűsítették Szulejmán támadását. I. Ferenc (ur. 1515-1547), „a legkeresztényibb” francia király ugyanis szövetséget kötött az Oszmán Birodalommal, hogy így próbálja meg letörni a kialakuló európai Habsburg hegemóniát; II. Lajos, mint a dinasztia legközelebbi szövetségese tehát jó eséllyel számíthatott egy délről jövő támadásra, ami az 1521-es események után egyébként is várható volt. Mindennek dacára később sem Ferdinánd, sem V. Károly császár nem tartotta fontosnak, hogy segítséget küldjön Lajos számára, igaz, saját országai sem jeleskedtek ebben. Bár Csehországban – mely ugyancsak a Jagelló uralkodó birtoka volt – a tavasz során megkezdődött a toborzás, az 1526-os rákosi országgyűlésen tárgyaló rendek ismét találtak maguknak „fontosabb” kérdéseket a határok védelménél.

Pedig a török katonai gépezet sem működött kifogástalanul, a felvonuló Szulejmán ugyanis értékes napokat vesztegetett el a mocsaras szerbiai Morava folyó környékén, és csak június végén érte el Nándorfehérvárt. Ennek az időnek azonban senki nem vehette hasznát; beszédes, hogy Lajos kezében ekkor még csak a VII. Kelemen pápától kapott 50 000 arany volt, és egy levél, melyben VIII. Henrik angol király (ur. 1509-1547) segítséget ígért számára. Az események tehát hasonlóan alakultak, mint 1521-ben: a királynak újfent nem volt pénze sereget toborozni, a nemesség pedig ismét vonakodott hadba vonulni. A szervezést minősíti, hogy II. Lajos július 2-ára rendelte el a gyülekezőt Tolna mellett, de ő maga is csak 20-án hagyta el Budát. Ekkorra Szulejmán már kényelmesen átkelt a Száván, megostromolta Péterváradot, július 27-én pedig elfoglalta Újlakot is. Mivel Eszék őrsége harc nélkül megadta magát, a szultán augusztus elejére komolyabb ellenállás nélkül eljutott a Dráva folyóig.

Nyilvánvaló, hogy ha lett volna rá lehetőség, akkor – miként 1521-ben – a királyi hadak meg sem indulnak a török ellen; ebben a hadjáratban azonban Szulejmán célja már nem egy erődítmény elfoglalása, hanem egy döntő csata megvívása volt, ezt követően pedig bizonyára hűbéri sorba kényszerítette volna a magyar uralkodót. Választási lehetőség híján a király augusztus 6-ára levonult Tolnára, és 24-én Mohács mellett táborozott le, hogy ott várja be a közeledő ellenséget; Lajos végül egy 24 500 fős sereget tudott mozgósítani, melynek zöme magyar nemesekből és zsoldosokból, valamint Burgio pápai követ segédcsapataiból állt. A királyi haderő emellett 85 ágyúval is rendelkezett. Lajos helyzete mindazonáltal nem volt reménytelen, mert Csehországból és Szlavóniából is jelentős seregtestek indultak, igaz, Szapolyai János segítségére nem számíthatott.

Az ország keleti felén táborozó erdélyi vajdát később sokan vádolták azzal, hogy cserben hagyta királyát – sőt, azt is mondták, hogy későbbi megválasztására tartogatta seregét –, ám a valóságban a királytól érkező ellentmondásos parancsok és az erdélyi toborzás lassúsága lehetetlenné tette beavatkozását. Szapolyai távolmaradásánál sokkal végzetesebb volt, hogy a magyar sereg hagyta Szulejmán erőit átkelni a Dráván, mivel a folyó jelentős helyzeti előnyt biztosíthatott volna Lajos számára. Bár a Mohácstól 7 kilométerre fekvő mocsaras harctér jó választás volt – hiszen kifárasztotta a felvonuló oszmánokat –, Tomori Pál és Szapolyai György, a két megbízott hadvezér számos olyan hibát vétett, ami tovább rontott az amúgy sem rózsás esélyeken. Ilyen szerencsétlen döntés volt például az, hogy a keresztény sereg már augusztus 29-én elvállalta az ütközetet, holott a későbbi napokban két jelentősebb hadtest – Frangepán Kristóf horvát bán és a cseh erők – érkezésére is számíthatott. Így a legalább 60 000 fős török haderővel – és 150 ágyúval – mindössze 24 500 magyar vitéznek kellett szembenéznie.

A magyar fővezérek augusztus 29-én már a reggeli órákban hadrendbe állították seregeiket, de az oszmánok csak kora délután érkeztek meg a harcmezőre. Bár a csatáról számos leírás maradt fenn – Brodarics István szemtanúja is volt az ütközetnek –, az események nagy része nehezen rekonstruálható. Annyi biztos, hogy Tomori és Szapolyai két sorban állították fel erőiket, amivel erősen kockáztatták azt, hogy a törökök bekeríthetik őket, mindazonáltal ez a stratégia nem volt értelmetlen: a terep miatt az ellenség csak egymás mögött tudta felvonultatni az egyes hadtesteket, így először a ruméliaiak érkeztek meg Mohács mellé, az anatóliaiak pedig csak 2 órával később tűntek fel. Tomori abban bízott, hogy képes lesz a török seregrészeket külön-külön legyőzni, így aztán a délután során – talán 3 óra körül – rábeszélte II. Lajost a támadásra.

A helyzet igen kedvező volt, mert a törököket kifárasztotta a mocsaras terep, és táborverésre készültek, így aztán meglepte őket a váratlan lovasroham. A híradások szerint a ruméliai gyalogság meg is futamodott a magyarok elől, ám tisztázatlan okokból – vélhetően a janicsárok fegyelmezett sortüze miatt – a támadás nemsokára kifulladt. A keresztény lovasság nagy része elmenekült, miközben a Perényi Péter vezette balszárny összecsapott az anatóliaiakkal; a mohácsi síkon kibontakozó török túlerő aztán rövid idő alatt visszaszorította a magyarokat, és másfél-két óra után be is kerítette a király seregeit. Az oszmánok embertelen mészárlást rendeztek a csapdába esett, elkeseredetten harcoló magyarok között, a közelharc becslések szerint több mint 10 000 katona életét követelte. II. Lajos, miután látta, hogy a csata válságosra fordult, udvaroncai tanácsára elmenekült a harcmezőről, de az út során belezuhant a megáradt Csele-patakba, és a súlyos páncélruha miatt vízbe fulladt.

A mohácsi csata a magyar történelem egyik legtragikusabb veresége volt, mely során a 24 500 fős magyar haderőnek legalább a háromnegyed része megsemmisült. Az ütközet emellett a nemesség és a főpapság számára is szörnyű következménnyel járt: elesett 16 zászlósúr, 5 püspök, Szalkai László esztergomi érsek, és végül maga a király is. Mohácsnál II. Lajos halála volt a legnagyobb veszteség, mivel a katonai vereség mellett de facto az állam is összeomlott; a királynak nem volt kijelölt utódja, akivel Szulejmán tárgyalhatott volna, ellenben akadt két jelölt is – Ferdinánd (ur. 1527-1564) és Szapolyai (ur. 1526-1540) –, akik később évtizedes harcot vívtak a magyar trónért, kiszolgáltatva ezzel az országot a szultánnak.

Mohács tehát elsősorban a körülmények folytán lett – ahogy Kisfaludy Károly írja – „nemzeti nagylétünk temetője”, bár erről akkor és ott még maga a győztes sem tudott. Szulejmán nem hitte el, hogy az egykori rettegett ellenfél, Magyarország csak ennyi erőt tudott ellene felmutatni, ezért napokig várta a fősereg érkezését a mohácsi síkon; ugyanígy nem tudott Lajos haláláról sem, akit feltehetőleg hűbéri sorba akart kényszeríteni, hogy aztán megindulhasson a Habsburgok ellen. Szeptember elején végül a szultáni had felkerekedett, elfoglalta, majd felégette Budát és Pestet, és – mérhetetlen kincsekkel megrakodva – visszatért az Oszmán Birodalomba.

Augusztus 29-e a magyar történelem egyik legtragikusabb dátuma, míg a törökök számára igazi szerencsenap lett, hiszen korábban Nándorfehérvár elfoglalása is éppen erre a napra esett. Nem véletlen, hogy 15 évvel később Buda csellel történő elfoglalását ugyancsak augusztus 29-re időzítették, ami számunkra a 145 éves török hódoltság szomorú nyitánya lett.


Nándorfehérvári csata 1456 / Videóért katt a posztra !

Szerző: Tarján M. Tamás


1456. július 22-én győzedelmeskedtek Hunyadi János várvédő vitézei és Kapisztrán János keresztes seregei a Nándorfehérvárt ostromló II. Mehmed (ur. 1451-1481) szultán hadai felett. A csatamezőn aratott győzelmet követően az oszmánok elmenekültek a Duna-parti vár alól, ezzel Magyarország és Európa hosszú évtizedekre elhárította a török terjeszkedés veszélyét. Hunyadiék diadalára azóta a déli harangszó emlékezteti a keresztény világot.

Az ambiciózus II. Mehmed 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a tengerszorosokat védő több százezres metropolisnak az elfoglalása után a keresztény Európán páni félelem lett úrrá, amit nem csak a nyilvánvaló oszmán hadi fölény – szervezett sereg, nagyobb tűzerő – indokolt, hanem a kontinens széttagoltsága, gyengesége is. Magyarország – Mehmed 1454-es szerbiai hadjárata után – még nehezebb helyzetben volt, ugyanis az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a szultán következő hadjárata ellene irányul majd; Bizánc meghódítója állítólag kijelentette, hogy következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani.

Mindennek dacára Magyarországon az összefogásnak csupán minimális jele mutatkozott, a nemesség nagy része ugyanis az V. László (ur. 1453-1457) és Hunyadi János körüli bárói ligákba tömörült, és bár az erdélyi vajda a török elleni harc ünnepelt bajnoka volt, sikereit gyakran éppen a király környezetében befolyást szerző Garaiak és Cilleiek gáncsolták el. Európát ebben az időszakban már nem jellemezte a 13. században még tapasztalható közös keresztes tudat, a miles Christi népszerűsége lehanyatlott, a pogányok elleni küzdelem és az ezzel járó elismerés pedig inkább reprezentációs célt szolgált, mintsem valós szándékot tükrözött.

Bár III. Callixtus személyében 1455 áprilisában egy elkötelezett egyházfő ült a vatikáni trónusra, az európai keresztes had toborzása során azonban minden erőfeszítése kudarcot vallott. A sorsdöntő támadás idejére egyedül a Magyarországra küldött Kapisztrán János szerzetes ért el eredményt, aki 30 000 főnyi irreguláris seregével később a győzelemben is fontos szerepet játszott. A pápa törekvései még Budán is eredménytelenek maradtak: Juan Carvajal bíboros missziója csak újabb torzsalkodást hozott az erdélyi vajda – Hunyadi – és a király pártja között, az 1456. áprilisi országgyűlés pedig érdemi döntés nélkül ért véget.

A tétlenség gyakorlatilag azt eredményezte, hogy Szilágyi Mihály várkapitány és sógora, Hunyadi saját költségen kellett szembenézzen a várható török támadással. Callixtusnak tehát minden oka megvolt a pesszimizmusra, amit a déli harangszót elrendelő, isteni segítségért könyörgő Imabulla is híven tükrözött.1456 tavaszán Szilágyi Mihály körülbelül 7000 főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12 000 katonát tudott hozzátenni. Ezen kívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára és Kapisztrán bizonytalan harci értékű keresztes hadaira lehetett számítani. Bár Mehmed ereje kapcsán túlzóak a 150 000 fős létszámról szóló jelentések, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy reguláris csapatai – szpáhik, janicsárok – kitettek 20-30 000 főt, ezt a létszámot pedig legalább kétszeresére duzzasztották a folyamatosan csatlakozó akindzsi és aszab egységek.

Hunyadi és Szilágyi tehát a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel kellett szembenézzen, a támadást pedig jó eséllyel az 1429 óta magyar kézen lévő Nándorfehérvárnál kellett visszaverniük. Ezt nem csak a szultánnak tulajdonított nagyravágyó kijelentés nyomán lehetett sejteni, hanem így diktálta a józan ész is: ha Mehmed elszánta magát Magyarország meghódítására, akkor főerőinek biztosítania kellett a víz és élelem megfelelő utánpótlását, aminek legcélszerűbb útvonala a Duna volt. Nándorfehérvár nélkül a szultán kockáztatta volna egy ilyen hadjárat sikerét, hiszen a folyó lezárásával seregét könnyűszerrel kiéheztették volna, emellett a város elfoglalása jóval több előnnyel kecsegtetett, mint mondjuk egy erdélyi betörés. Nem véletlen, hogy az 1521-es, sikeres török ostrom később a magyar védelmi vonalak összeomlását eredményezte. A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva és Duna találkozásánál fekvő várost.

A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. Ebben az időszakban Európában az oszmánok rendelkeztek a leghatékonyabb tüzérséggel, így nem túlzóak azok a török és itáliai hadijelentések, miszerint a bombázások szinte a földdel egyenlővé tették a vár falait. Mivel Nándorfehérvár még az ágyúk térhódítása előtti korszak követelményeinek megfelelően épült, vékony falai és magas tornyai hamar megadták magukat a záporozó lövedékeknek, és úgy tűnt, teljesül a szultán azon célkitűzése, hogy a döntő rohamot lehetőleg minél nyíltabb terepen indíthassa majd meg. Hogy a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a szultán arra utasította Baltoglu admirálist, hogy 200 hajóból álló flottájából állítson hajózárat a vártól északra. Mehmed és alvezérei azonban komoly mulasztást követtek el azzal, hogy nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait – erejük pedig lett volna hozzá –, így aztán Hunyadi seregei kiépíthették állásaikat, naszádjaikkal és szerb dereglyék segítségével pedig július 14-én javarészt megsemmisítették a Baltoglu-féle hajózárat.

A törökverő vezér aztán az éjszaka során erősítést és élelmet juttatott az ostromlottak számára. Ettől kezdve Mehmed szultán volt lépéshátrányban, ugyanis táborában felütötték fejüket a különféle járványok, Kapisztrán szerb–magyar felkelő seregei pedig megjelentek a Száva túlpartján. A fejlemények nyomán a szultán július 21-én döntő rohamra szánta el magát, és a támadás során seregei kis híján megkaparintották a várat. A legenda szerint a hadiszerencsét Dugovics Titusz hősiessége fordította meg – róla máig nem tudjuk egyértelműen, hogy létezett -e, feltehetően egy 19. századi nemes kreált őséről van szó –, miután a mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző török katonát. Nem tudni, hogy a történenek van-e igazságalapja, vagy egyszerűen a védők elszántsága törte meg az oszmán rohamot, mindenesetre Szilágyi és Hunyadi csapatai július 22-én reggelre megtisztították a várost a támadóktól.

Mehmed ezen a napon újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő: történt ugyanis, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz átkelt a folyón, és a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, a szpáhik és janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért – Hunyadi utasítására – hamarosan csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt ért el: katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket, ezért hamarosan követték példáját, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. Miután a csata elkezdődött, a meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. A meglepett topcsiknak arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket.

Mehmed az arcpirító vereséget követően még aznap este döntött a visszavonulásról – állítólag csalódottságában véget akart vetni életének –, és hangzatos tervei ellenére a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott Nándorfehérvár alól.Az 1456. július 22-én kivívott győzelmet egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját – augusztus 4-ét, Urunk színeváltozásának ünnepét – főünneppé nyilvánította, és az Imabulla korrekciójában a déli harangszóhoz hálaadó imádságot rendelt. Miután Hunyadi vezetésével visszaverték a törököt, szerte Európában egy új keresztes hadjáratról, és Konstantinápoly felszabadításáról kezdtek beszélni. Bár Hunyadi és Kapisztrán hirtelen bekövetkező halála és az oszmánok még mindig rettegett ereje e tervek minimális realitását is szertefoszlatta, a nándorfehérvári diadal, történelmünk egyik legfényesebb győzelme hatalmas traumát okozott az oszmánoknak. A szultánok sokáig rettegve emlegették a nagy törökverő nevét, és egészen az 1521. évig nem terveztek komolyabb hadjáratot Magyarország ellen. 

 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...